Hírek

Megjelent a levéltár új weboldala
2013-10-16

Mucza Béla

Az új oldal bemutatja történetünktől kezdve aktuális híreinken át levéltárunk múltját, jelenét.
Az Örökségpedagógia link alatt az aktuális versenyeket és diákoknak szóló anyagainkat publikáljuk

 


Önkéntes diákok az Egyházmegyei Levéltárban
2013-10-16

Rétfalvi Balázs

A köznevelési törvény előírásai szerint a 2016-ban érettségiző diákoknak 50 óra önkéntes közösségi szolgálatot kell teljesíteniük, hogy érettségi bizonyítványt kaphassanak. A jogszabály azt javasolja, hogy a diákok 9. és 11. osztály között teljesítsék ezt a kötelességüket. (Erről bővebb információ a Közösségi Szolgálat Portál elnevezésű oldalon található.) A program keretében négy 9. osztályos lány jelentkezett önkéntes munkára az Egyházmegyei Levéltárba, akik a levéltár digitalizálási és forráskiadási tevékenységét segítik munkájukkal. Ketten az egyházmegye Szűz Mária emlékeit számba vevő kéziratos lexikont gépelik számítógépbe.

A másik két önkéntes az egyházmegye történetére vonatkozó 19. és 20. századi forrásokról készít digitális másolatokat digitális fényképezőgép segítségével. A gyakorlat során megismerkednek a levéltár iratállományának főbb részeivel, értékesebb dokumentumaival, a levéltári iratkezeléssel és a kutatószolgálattal.


Könyvbemutató - Batthyány Ádám és főúri udvara
2013-10-16

Rétfalvi Balázs

Dr. Koltai András történész, a budapesti piarista levéltár vezetőjének „Batthyány Ádám. Egy magyar főúr és udvara a XVII. század közepén” c. impozáns monográfiáját ünnepélyes keretek között mutatták be 2012. november 20-án Szombathelyen, az Eölbey-ház dísztermében. A győri és a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár közös szervezésében rendezett bemutatót megtisztelték jelenlétükkel a megyei, városi szakmai szervezetek vezetői és képviselői, valamint a szomszédos megyékből érkezett levéltári vezetők is.

A bemutató elején Pál Ferenc a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár vezetője köszöntötte a megjelenteket, és gratulált Vajk Ádámnak, a Győri Egyházmegyei Levéltár igazgatójának, a kötet kiadójának kiadványsorozatuk sikeréhez, amelynek 14. köteteként jelenhetett meg Koltai munkája. Kiemelte továbbá, hogy a bemutató helyszínének azért Szombathelyet választották, mert a munka témája leginkább Vas megyéhez kötődik, Batthyány Ádámnak (1610–1659) ugyanis legfontosabb rezidenciái Németújváron és Rohoncon voltak, valamint udvartartásának vezető rétege is Vas megye nemességből került ki.

A bemutató fényét a körmendi Batthyány-bandérium képviselőinek jelenléte, valamint Brandisz Márton, zeneiskolai igazgató, a Capella Savaria régizenei együttes tagja és Pados Zsolt, a megyei gyermekvédelem igazgatójának zenei szolgálata emelte, akik a Mária országa c. valamint, az Angyaloknak Nagyságos Asszonya c. énekkel – amely a legrégebbi magyar Mária-ének – idézték meg a magyar történelem vészterhes évszázadát.

A könyvet alapos és részletgazdag előadásában dr. Zsámbéky Monika művészettörténész, a korszak Vas megyei történetének, valamint a Batthyány család történetének kiváló ismerője mutatta be. Kiemelte, hogy a megjelent munkában több évtizedes elmélyült munka eredményei látnak napvilágot, közérthető, jó stílusban megírt formában, amellyel a szerző a korszak története szempontjából olyan megkerülhetetlen nemzetközi színvonalú tudományos alapművet tett le az asztalra, amelyet nehéz lesz egyhamar megközelíteni. Zsámbéky Monika méltatta a szerző alaposságát, a források felhasználását, a kötet világos tematikus tagolását. Felhívta továbbá a figyelmet a könyv gazdag képanyagára, értékes függelékeire, táblázataira, térképeire, amelyek sok szempontból unikális jellegűek. A bemutatás során központi helyen szólt Zsámbéky Monika arról, hogy a mohácsi vész után, a három részre szakadt Magyarországon a királyi udvar hiányában a magyar főurak udvarai képviselték és folytatták a magyar udvari kultúrát, és közvetítették az európai kultúra változásait és új irányzatait. Ezen udvarok legfőbb képviselői közé tartoztak a Batthyányak kastélyai és főúri udvarai is. Zsámbéky kiemelte továbbá, hogy a megjelent kötet egyben csatlakozik azokhoz a nagy nemzetközi tudományos figyelemre számot tartó kutatásokhoz is, amelyek az újkori udvari kultúra feltárására irányulnak. A kötet méltatója végül nagy szeretettel ajánlotta a kötetet mind a szakma, mind pedig a szélesebb, helytörténet és magyar történelem iránt érdeklődő olvasóközönség figyelmébe, mert lapjairól aprólékos részletességgel megrajzolt képet kaphatunk a török veszedelem árnyékában élő magyar főúri udvar mindennapjairól, intrikáiról, szokásairól, hadseregéről, egyházi viszonyairól.

Zsámbéky Monika előadása után szólásra emelkedett maga a szerző, Koltai András is. Hozzászólásában kiemelte, hogy nagyon értékes és gazdag forrásanyag állt rendelkezésére, amely az utókor és a kutatók örömére megmenekült a szovjet megszállók pusztításától, valamint az 1956-os tűzvésztől. A 17. századból fennmaradt leggazdagabb magyar főúri magánlevéltár így a maga nemében egyedülálló források sokaságát őrizte meg, amelynek köszönhetően igen részletes, életszerű és fölöttébb izgalmas, már-már regényes képet lehetett rajzolni Batthyány Ádámról, a Pázmány Péter hatására a katolikus vallásra visszatérő főúrról és udvartartásáról. Ízelítőül felvillantotta, hogy milyen akadályai lehettek egy főúri házasságnak, milyen okokból nem sikerült több szerzetesrend letelepedése Vas megyében, amelyekről mind-mind a Batthyány levéltárban fennmaradt nagyon értékes 17. századi főúri magánlevelezésből értesülhetett a kutató.

A kötet tudományos értékei mellet egyben tanulságos és elgondolkodtató tükre annak, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenézni az itt, a nyugati határvidéken élő, felelősségteljes magyar arisztokráciának négy évszázaddal ezelőtt, és hogy egy magyar főúrnak milyen emberi, családi és hitbeli döntéshelyzetekben kellett helytállnia.

A 636 oldalas kötet a nagyobb könyvkereskedelmi üzletláncok boltjaiban 3900 Ft-os áron vásárolható meg.

Rétfalvi Balázs

Témanap a kőszegi Árpád-házi Szent Margit Általános Iskolával
2013-10-16

Pál Ferenc

A Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár „A Vasvári Káptalantól a Szombathelyi Egyházmegyéig. Egyház és művelődés a Nyugat-Dunántúlon” című nyertes pályázatának köszönhetően vendégül láthatta a kőszegi Árpád-házi Szent Margit Általános Iskola diákjait. A diákok megtekintették Szombathely nevezetes egyházi emlékeit, valamint részt vettek a levéltár munkatársai által tartott gyakorlati és elméleti foglalkozásokon, amelynek témái a levéltári segédtudományok, valamint a Szombathelyi Egyházmegye történetének néhány fontosabb momentumának bemutatása volt.

A nap folyamán a gyerekek Vasvárra utaztak, ahol a hétvégét töltötték. Itt a Vasvári Domonkos Kolostor Alapítvány biztosított számukra szállást és étkezést. A domonkos kolostor falain belül a gyerekek testközelből érezhették meg, milyen is lehetett egy domonkos szerzetes élete, valamint a foglalkozásokon keresztül ismereteket szerezhettek a középkori egyháztörténet néhány fontos mozzanatáról.

Pál Ferenc

Foglalkoztató kiadványcsomag jelent meg az egyházmegye történelméről
2012-10-17

Rétfalvi Balázs

Nem létezik a hivatkozott albumkönyvtár!

A Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár a tavalyi tanévben egy sikeres pályázatot valósított meg, amelynek keretében a levéltár munkatársai és segítői hat iskola (a győrvári Béri Balogh Ádám, a jánosházi Szent Imre, a kőszegi Árpád-házi Szent Margit, a sárvári Szent László, a szombathelyi Brenner János általános iskolák, valamint a szombathelyi Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium) diákjai számára szerveztek témanapokat, versenyeket, szakköröket. Ebben a tudományos műhelyben készült az kiadványcsomag, amelynek bemutatójára 2012. augusztus 29-én került sor az Eölbey-házban.

A bemutatón dr. Veres András püspök úr bevezető szavaiban felhívta a figyelmet a kiadványok jelentőségére, kiemelve azt is, hogy hiánypótló művekről van szó, amelyet minden bizonnyal nagy haszonnal és nagy örömmel fognak forgatni a gyerekek. A későbbiek során Zágorhidi Czigány Balázs részletesen bemutatta a munkákat: az ismeretterjesztő füzetet, a hozzá tartozó munkafüzetet, a dokumentumgyűjteményt, valamint a segédtudományi munkafüzetet.

A bemutató zárásaként Pál Ferenc megbízott levéltárvezető a projektről tartott egy rövid ismertetőt, majd pedig egy kis fogadás várta a vendégeket, akik egyúttal megtekinthették a pályázat keretében készült oktatási segédanyagokat és levéltári nemes másolatokat is.


Jubileumi kiállítás a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltárban
2012-10-16

Rétfalvi Balázs

Nem létezik a hivatkozott albumkönyvtár!

A mai napon emlékeztünk a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulójára, amely Katolikus Egyházunk 20. századi történetének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az évforduló alkalmából a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltárban kiállítás nyílt „Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök a II. Vatikáni Zsinaton” címmel. A kiállításon dr. Perger Gyula püspöki referens köszöntötte a vendégeket, majd ünnepélyes keretek között dr. Konkoly István nyugalmazott megyéspüspök nyitotta meg a kiállítást.

Konkoly püspök úr több évig személyi titkárként tevékenykedett Kovács Sándor megyéspüspök mellett, így ünnepi beszédében tárgyilagos, ugyanakkor bensőséges bemutatást hallhattunk tőle. Érintette az egykori főpásztor munkásságának főbb állomásait, kiemelve a II. Vatikáni Zsinaton való részvételét és annak jelentőségét. Kovács püspök zsinati részvételét hét tárlóban mutatja be a kiállítás, amelyet Rétfalvi Balázs levéltáros rendezett és mutatott be rendkívül szemléletesen és részletesen a vendégeknek.

A kiállításra érkezőt a díszes terem közepén Kovács Sándor püspöki reverendája és köpönyege fogadja, amely mögött a központi tárlóban a püspök zsinati munkáját ismertetik röviden. Itt megtalálható Kovács Sándor XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott saját misekönyve, nagy értéket képviselő zsinati naplói és feljegyzései, valamint előterjesztése az Egyházról szóló schemával kapcsolatban. Korabeli fényképek mutatják be, amint ünnepélyes keretek között viszi az evangéliumos könyvet a Szent Péter bazilika Bernini-oltárához, valamint a tanácskozások alatt elfoglalt helyét. A tárló mögött korabeli filmfelvételek futnak egy számítógépes monitoron, amellyel az események közvetlen közelében érezheti magát a látogató. Külön tárló foglalkozik a II. Vatikáni Zsinat dekrétumaival és konstitúcióival, valamint Kovács püspök könyvvásárlásaival, amellyel a zsinati teológiát hozta haza Szombathelyre. A püspök alakját korabeli hangfelvételekkel hozzák közelebb, amely a régi hangszalagok digitalizálásával vált lehetővé és a kiállításon Kovács Sándor 1962 Szilveszterén elmondott beszéde hallható. Láthatunk még dokumentumokat a Bombay-i Eucharisztikus Kongresszuson való részvételéről, valamint Winkler József segédpüspöki kinevezéséről és római útjáról is, és számos témába vágó levelet láthatunk a püspök hagyatékából, amelyet a Szentszék hivatalaival, az Állami Egyházügyi Hivatallal, a magyar emigránsokkal és az egyházmegye papjaival és híveivel váltott.

A kiállítás létrejöttében nagy szerepe volt dr. Veres András megyéspüspök úr engedélyének, valamint komoly segítséget jelentett a Magyar Tudományos Akadémia dr. Balogh Margit által vezetett Társadalomkutató Intézetének támogatása, amely lehetővé tette Kovács Sándor püspök terjedelmes irathagyatékának levéltári rendezését, és ezáltal a kiállításhoz szükséges dokumentumok összeválogatását.

A kiállítás egyúttal csatlakozik ahhoz a nemzetközi projekthez is, amelyet a Pápai Történettudományi Bizottság és a római Lateráni Egyetemen működő zsinattörténeti kutatóközpont indított a zsinaton részvevő püspökök hagyatékának feltárására, s melyet Magyarországon az MTA által támogatott Lendület-projekt keretében a Katolikus Egyetem Bölcsészkarán működő kutatócsoport koordinál.

XVI. Benedek pápa a II. Vatikáni Zsinat értelmezéséről – Részlet a Szentatya „Expergiscere homo” kezdetű, 2005. december 22-én a Római Kúriához intézett a karácsonyi beszédéből

(…) Ez év utolsó eseménye, amelyről szeretnék ez alkalommal megemlékezni, a II. Vatikáni Zsinat negyven évvel ezelőtti lezárásának ünneplése. Az emlékezés felveti a kérdést: mi lett a zsinat eredménye? Helyesen fogadtuk-e be? Mi volt a jó a zsinat recepciójában, mi volt elégtelen vagy elhibázott? Mit kell még tennünk? Senki sem tagadhatja, hogy a zsinat recepciója az Egyházban sok helyütt eléggé nehezen ment végbe, még ha nem is akarjuk a történtekre alkalmazni azt a leírást, amellyel a nagy egyháztanító, Szent Baszileiosz élt az Egyháznak a Niceai Zsinat utáni helyzetéről beszélve; sötét viharban zajló tengeri csatához hasonlítja, és többek közt ezt mondja: „Az egész Egyházat betölti már az ellentmondás következtében egymásra támadók durva ordítozása, az érthetetlen kiabálás, a szűnni nem akaró zavarok kivehetetlen zaja, azoknak hangja, akik az igaz hit tanítását túlzásaikkal és tagadásaikkal felforgatják.” (De Spiritu Sancto, XXX, 77; PG 32, 213 A; SCh 17bis, 524.1: Vanyó László fordítása, in A kappadókiai atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 161)

Nem akarjuk alkalmazni ezt a drámai leírást a zsinat utáni helyzetre, de mégis tükröz valamit abból, ami történt. Felmerül a kérdés: a zsinat recepciója miért folyt eddig ennyire nehezen oly sok helyen az Egyházban? Igazából minden a zsinat helyes értelmezésétől függ, vagy – ahogyan ma mondanánk – a helyes hermeneutikától, a helyes olvasási és alkalmazási kulcstól. A recepció problémái abból a tényből születtek, hogy két ellentétes hermeneutika állt szemben egymással és szállt vitába. Az egyik zűrzavart okozott, a másik csendben, de egyre láthatóbban, gyümölcsöt hozott. Egyfelől létezik az az értelmezés, amelyet a „szakítás és törés hermeneutikájának” szeretnék nevezni, és amely nem ritkán elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáját is. Másfelől pedig ott van a „reform hermeneutikája”, a megújulásé az egyetlen szubjektum, az Egyház folytonosságában, amelyet az Úr adott nekünk; ez a szubjektum, az Egyház, növekszik és fejlődik az időben, miközben ugyanaz marad: Isten vándorló népének egyetlen szubjektuma.

A szakítás hermeneutikájának az a veszélye, hogy végül törést okoz a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyház között. Azt állítja, hogy maguk a zsinati szövegek, mint olyanok, még nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét. A szövegek kompromisszumok eredményeként születtek volna, amelyekben, hogy az egyetértést elérjék, sokszor magukkal kellett hurcolni és meg kellett erősíteni sok régi, de immár haszontalan dolgot. Ám a zsinat igazi szelleme nem ezekben a kompromisszumokban nyilvánul ki, hanem az újdonság felé irányuló törekvésekben, amelyek a szövegekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni. Éppen azért, mert a szövegek csak tökéletlenül tükrözik vissza a zsinat igazi szellemét és újdonságát, bátran túl kell lépni a szövegeken, és helyet kell csinálni az újdonságnak, amelyben kifejeződne a zsinat legmélyebb, bár még zavaros szándéka.

Egyszóval: nem a zsinat szövegeit kell követni, hanem a szellemét. Így nyilvánvalóan széles mozgástér nyílik annak a kérdésnek, hogyan is határozható meg ez a szellem, ám ennek következményeképpen tér nyílt mindenféle szeszélyes elképzelésnek is. Ezzel azonban gyökeresen félreértik a zsinatnak mint olyannak a természetét. Így úgy tekintenek rá, mint egyfajta alkotmányozó győűlésre, amely megszüntet egy régi alkotmányt és létrehoz egy újat. De egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra van szüksége, és egy megerősítőre, azaz a népre, amelyet az alkotmány szolgál. A zsinati atyáknak nem volt ilyen felhatalmazásuk, és nem is adott nekik senki; egyébként nem is adhatott volna nekik senki, mert az Egyház lényegi alkotmánya az Úrtól származik, s azért kaptuk, hogy elérhessük az örök életet, és ebből a perspektívából kiindulva képesek legyünk megvilágítani az életet az időben, és magát az időt. A püspökök, a szentség által, amelyben részesültek, az Úr ajándékának sáfárai. Ők „Isten titkainak szolgái” (1Kor 4,1); mint ilyeneknek, „hűségeseknek és bölcseknek” kell lenniük (vö. Lk 12,41–48). Ez azt jelenti, hogy az Úr ajándékát helyesen kell kezelniük, hogy ne maradjon rejtve, titokban, hanem teremjen gyümölcsöt, hogy az Úr a végén azt mondhassa az intézőnek: „mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád” (vö. Mt 25, 14–30; Lk 19,11–27).

Ezekben az evangéliumi példabeszédekben a hűség dinamikája fejeződik ki, amelynek az Úr szolgálatát kell jellemeznie, s az is nyilvánvaló lesz bennük, hogy egy zsinaton a dinamizmusnak és a hűségnek hogyan kell eggyé válniuk. A szakítás hermeneutikájával szemben áll a reform hermeneutikája, amint azt bemutatta először is XXIII. János pápa zsinati nyitóbeszédében 1962. október 11-én, majd pedig VI. Pál pápa is záróbeszédében 1965. december 7-én. Itt csak XXIII. János jól ismert szavait szeretném idézni, amelyekben félreérthetetlen módon kifejeződik ez a hermeneutika, amikor azt mondja, hogy a zsinat „tisztán és teljes egészében akarja átadni a tanítást, csorbítás vagy elferdítés nélkül”, s így folytatja:

„A mi kötelességünk nemcsak az, hogy ezt az értékes kincset őrizzük, mintha egyedül csak a régi korral törődnénk, hanem az is, hogy serény elhatározással és félelem nélkül annak a feladatnak szenteljük magunkat, amelyet saját korunk kíván… Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, azaz azok az igazságok, [105] amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget.” (S. Oec. Conc. Vat. II Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863–865.)

Világos, hogy egy bizonyos igazság új módon való kifejezésének feladata új reflexiót igényel, új élő kapcsolatot azzal az igazsággal; világos az is, hogy új szavak csak akkor tudnak kiérlelődni, ha azok a kifejtett igazság tudatos megértéséből születnek, és hogy másfelől a hitre való reflexió igényli azt is, hogy ezt a hitet éljük. Ebben az értelemben a XXIII. János által javasolt program rendkívül igényes volt, amint igényes a hűség és a dinamika szintézise. De mindenütt, ahol ez az értelmezés irányította a zsinat recepcióját, ott új élet született és új gyümölcsök érlelődtek. Negyven évvel a zsinat után rámutathatunk arra, hogy a pozitív nagyobb és élőbb annál, mint ahogyan azt az 1968 körüli évek nyugtalanságai közepette gondolni lehetett. Ma látjuk, hogy a jó mag, bár lassan fejlődött, mégis növekszik, és így nő mély hálánk is a zsinat által végzett munkáért.

VI. Pál a zsinat bezárásakor mondott beszédében rámutatott még egy olyan okra, ami miatt a szakítás hermeneutikája meggyőzőnek tűnhet. Az emberről szóló nagy vitában, amely a modern kort jellemzi, a zsinatnak különös figyelmet kellett szentelnie az antropológia témájának. Fel kellett tennie egyfelől az Egyház és a hit, másfelől az ember és a mai világ közötti kapcsolatra vonatkozó kérdést (uo. 1066 sk.). A kérdés még világosabb lesz, ha a „mai világ” általános meghatározása helyett egy pontosabbat választunk: a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. A Galilei-perrel ennek a viszonynak a kezdete nagyon problematikus volt. Később teljesen megszakadt, amikor Kant a vallást „a puszta ész határain belül” definiálta, és amikor a francia forradalom radikális fázisában az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni. A XIX. században az Egyház hitének összeütközése a radikális liberalizmussal és a természettudományokkal, amelyek azt tulajdonították maguknak, hogy tudásukkal átfogják az egész valóságot annak végső határáig, és amelyek makacsul azt hirdették, hogy feleslegessé teszik „Isten hipotézisét”, az Egyház részéről IX. Piusz alatt a modern kor e szellemének kemény és radikális elítélését idézte elő. Tehát látszólag nem nyílt tér a pozitív és gyümölcsöző megértéshez, és azok részéről is drasztikus volt a visszautasítás, akik saját magukat a modern kor képviselőinek érezték. Közben azonban a modern kor is fejlődésen ment keresztül. Rájöttek arra, hogy az amerikai forradalom a modern állam olyan modelljét nyújtotta, amely különbözött a francia forradalom második fázisában felmerült radikális tendenciák által megalkotottól. A természettudományok egyre világosabb módon kezdtek el saját határaikra reflektálni, melyeket saját módszerük rótt rájuk, amely, bár hatalmas dolgokat valósított meg, mégsem volt képes megérteni a valóság egészét. Így mindkét fél egyre inkább kezdett nyitni egymás felé.

A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt. A természettudományok, melyek fenntartás nélkül olyan módszert vallottak magukénak, amelybe Isten nem fért bele, egyre világosabban felfedezték, hogy ez a módszer nem foglalja magába a valóság egészét, így tehát újra megnyitották a kapukat Istennek, tudva, hogy a valóság nagyobb a természettudományos módszernél és annál, amit az át tud fogni.

Azt mondhatjuk, hogy három kérdéskör formálódott ki, melyek a II. Vatikáni Zsinat idején válaszra vártak. Először is újra kellett definiálni a hit és a modern tudományok viszonyát; ez nemcsak a természettudományokra, hanem a történettudományra is vonatkozott, mert egy bizonyos iskola szerint a történetkritikai módszer magának tulajdonította az utolsó szót a Biblia értelmezésében, és teljes kizárólagosságra tartva igényt a Szentírás megértésében, fontos pontokon szembekerült azzal az értelmezéssel, amelyet az Egyház hite dolgozott ki. Másodsorban, új módon kellett meghatározni az Egyház és a modern állam viszonyát, amely teret enged a különböző vallású vagy ideológiájú állampolgároknak, amely részrehajlás nélkül viszonyul ezekhez a vallásokhoz, és pusztán a polgárok közötti rendezett és toleráns együttélésért és a saját vallásuk gyakorlásának szabadságáért vállal felelősséget.

Általánosabb módon ehhez kapcsolódott harmadik helyen a vallási türelem problémája – olyan kérdés, amely a keresztény hit és a világvallások viszonyának új definícióját igényelte. Szükséges volt értékelni és új módon meghatározni az Egyház és Izrael hite közötti viszonyt, különösen is a nemzetiszocialista rezsim közelmúltbeli bűneinek fényében, és általában, visszatekintve egy hosszú és nehéz történelemre.

Ezek a témák mind nagyon jelentősek, de bővebben nem időzhetünk most el itt náluk. Világos, hogy mindezeken a területeken, amelyek együttesen egyetlen problémát alkotnak, a szakítás bizonyos formája feltűnhetett. Bizonyos értelemben valóban megnyilvánult a szakítás, amelyben azonban, miután megtörténtek a megfelelő megkülönböztetések a konkrét történelmi helyzetek és követelményeik között, nyilvánvalóan megmaradt az elvek folytonossága. Ez a tény első ránézésre gyakran elkerüli a figyelmet. Éppen a különböző szinteken megvalósuló folytonosság és a szakítás együttesében áll az igazi reform természete. A folytonosságban való újdonság e folyamata során kellett a korábbinál konkrétabban megtanulnunk, hogy az esetleges dolgokat érintő egyházi döntések – például a liberalizmus egyes konkrét formái, vagy a Biblia liberális értelmezése – szükségszerűen maguk is esetlegesek, éppen azért, mert egy önmagában változékony valóságra vonatkoznak. Meg kellett tanulni felismerni, hogy ezekben a döntésekben csak az elvek fejezik ki a tartós szempontot, amelyek rejtett áramlatok maradnak és a döntést belülről ösztönzik. Nem állandóak viszont ugyanígy a konkrét formák, amelyek a történelmi helyzettől függenek, és ezért változásoknak lehetnek alávetve. Így az alapvető döntések érvényesek maradhatnak, míg az új kontextusokhoz való alkalmazásuk formái változhatnak. Így például, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az ember képtelenségét arra, hogy az igazságot megtalálja, és ennek következményeképpen a relativizmus kanonizálásává válik, akkor a társadalmi és történelmi szükségszerűség szintjéből elhibázott módon metafizikai szintre emelkedik, s így elveszíti igazi értelmét; ez azzal a következménnyel jár, hogy nem fogadhatja el az, aki hiszi, hogy az ember képes az Isten igazságát megismerni, és az igazság belső méltósága alapján ez az ismeret kötelezi. Teljesen különböző dolog viszont, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazságnak egy belső következményét, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni senkire, hanem az embernek csak a személyes meggyőződés folyamatán keresztül szabad magáévá tennie.

A II. Vatikáni Zsinat, amikor a modern állam egy lényegi elvét felismerte és magáévá tette a vallásszabadságról szóló dekrétummal, az Egyház legmélyebb örökségét újította fel. Tudatában lehet annak, hogy ezáltal magának Jézusnak a tanításával kerül teljesen harmóniába (vö. Mt 22,21), és a vértanúk Egyházával, minden idők vértanúival. Az ókori Egyház magától értetődő természetességgel imádkozott a császárokért és a politikai vezetőkért, kötelességének tartva ezt (vö. 1Tim 2,2). De miközben imádkozott a császárokért, visszautasította, hogy imádja őket, és ezzel világosan elutasított az állam vallását. A korai Egyház vértanúi abba az Istenbe vetett hitük miatt haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és éppen ezért a lelkiismereti szabadságért és hitük megvallásának szabadságáért is haltak meg – olyan hitvallásért, amelyet egyetlen állam sem kényszeríthet ki, hanem csak Isten kegyelmével, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak.

Egy missziós Egyház, amely tudja magáról, hogy üzenetét minden népnek hirdetnie kell, el kell hogy kötelezze magát a hit szabadsága mellett. Át akarja adni az igazság ajándékát, amely mindenki számára létezik, és ugyanakkor biztosítja a népeket és vezetőiket, hogy nem akarja az igazsággal tönkretenni önazonosságukat és kultúráikat, hanem olyan választ visz el nekik, amelyekre lelkük mélyén várnak – olyan válasz ez, amellyel a kultúrák sokfélesége nem vész el, hanem inkább növekszik az emberek közötti egység, és így a népek közötti béke is.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat újra meghatározta az Egyház hite és a modern gondolkodás bizonyos lényegi elemei közötti viszonyt, egyben felülvizsgálta, sőt korrigálta is bizonyos történelmi döntéseit, de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását. Az Egyház mind a zsinat előtt, mind utána ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház, amely az időben zarándokol; zarándokútját „a világ üldözései és Isten vigasztalása között folytatja”, az Úr halálát hirdetve, amíg el nem jön (ld. Lumen Gentium, 8). Aki azt várta, hogy ezzel a modern korra kimondott alapvető „igennel” minden feszültség eltűnik, és az így megvalósult „világ felé nyitás” mindent tökéletes harmóniává alakít, az alábecsülte magának a modern kornak a belső feszültségeit és ellentmondásait; alábecsülte az emberi természet veszélyes törékenységét, amely a történelem minden szakaszában és minden történelmi helyzetben fenyegeti az ember útját. Az embernek az anyag és saját maga felett szerzett új hatalmával és új lehetőségeivel együtt járó veszélyek nem tűntek el, hanem új dimenziókat öltenek: a jelen történelemre vetett egyetlen pillantás világosan bizonyítja ezt. Az Egyház a mi korunkban is az ellentmondás jele maradt (Lk 2,34) – nem véletlen, hogy II. János Pál pápa, még bíborosként, ezt a címet adta az 1976-ban VI. Pál pápa és a Római Kúria számára tartott lelkigyakorlatának. Nem is lehetett a zsinat szándéka feloldani az evangéliumnak ezt az ellentmondását az emberre leselkedő veszélyekkel és tévedésekkel szemben. Ellenkezőleg, csak az Egyház és a világ közötti téves, vagy felesleges ellentéteket kívánta félretenni, hogy a mi világunknak a maga nagyságában és tisztaságában mutathassa be az Evangélium követelményét.

A zsinatnak a modern kor felé tett lépése, amit eléggé pontatlanul a „világ felé történő nyitásként” mutattak be, végső soron a hit és az értelem örök, ám mindig új formában jelentkező problematikájának körébe tartozik. Az a helyzet, amellyel a zsinatnak szembe kellett néznie, mindenképpen hasonlítható korábbi korok eseményeihez. Szent Péter első levelében arra bíztatta a keresztényeket, legyenek mindig készen arra, hogy választ adjanak (apologia) mindenkinek, aki hitük logosa, értelme felől érdeklődik (vö. 1Pét 3,15). Ez azt jelentette, hogy a biblikus hitnek vitába és kapcsolatba kellett lépnie a görög kultúrával, és meg kellett tanulnia felismerni az értelmezésen keresztül a kettejük közötti különbözőséget, de a hasonlóságot is az Isten által adott egyetlen értelemben. Amikor a XIII. században zsidó és arab filozófusok közvetítésével az arisztotelészi eszmerendszer kapcsolatba lépett a középkori kereszténységgel, amelyet a platóni örökség formált, és fennállt annak a veszélye, hogy hit és ész feloldhatatlan ellentétbe kerül, főként Aquinói Szent Tamás volt az, aki a hit és az arisztotelészi filozófia közötti találkozást elősegítette, és így a hitet pozitív kapcsolatba hozta a korában uralkodó értelem-formával. A keresztény hit és a modern értelem közötti nehéz vita, amely a Galilei-per miatt negatív módon kezdődött, minden bizonnyal sok fázison ment keresztül, de a II. Vatikáni Zsinattal elérkezett a pillanat, amikor nagymértékű újragondolásra volt szükség. Ennek tartalma a zsinati szövegekben valóban csak nagy vonalakban került felvázolásra, de a lényegi irányvonal meg lett határozva, úgyhogy a hit és az értelem közötti dialógus, amely ma különösen is fontos, a II. Vatikáni Zsinat alapján megtalálta irányultságát. Most ezt a dialógust nagy szellemi nyitottsággal kell továbbfolytatnunk, de ugyanakkor a szellemek megkülönböztetését illetően azzal a világossággal, amelyet a világ éppen ma jó okkal elvár tőlünk. Így hálával fordíthatjuk ma tekintetünket a II. Vatikáni Zsinat felé: ha helyes hermeneutikától vezetve olvassuk és fogadjuk be, akkor egyre nagyobb erővé válik az Egyház mindig szükséges megújulásához. (Deák Viktória Hedvig OP fordítása)

(Eredeti olasz szöveg: Acta Apostolicae Sedis 98 [2006] 45–53;
Bevezetés és magyar fordítás: Sapientiana 2 [2009] 2, 102–109)

 

További hírek:

[1]-[2]-[3]-[4]-[5]-[6]-[7]-[8]